Döntött a Kúria: nem állnak munkaviszonyban az ételfutárok

Igen valószínű, hogy mindenki, legalább életében egyszer rendelt már valamilyen étteremből házhozszállítással. Napjainkban már az sem különös, hogyha valaki akár minden nap ételrendeléssel oldja meg napi étkezéseinek egy részét. A legegyszerűbb módja ennek az, hogyha olyan szolgáltatón keresztül adjuk le a rendelésünket, ahol több közelben lévő étterem kínálatából tudunk választani. Ezek a szolgáltatók a legtöbb esetben saját, szerződött futárjaikkal szállítják ki a megrendeléseket. Érdekes kérdést vetett fel ugyanakkor az utóbbi években az, hogy ezen futárok és a szolgáltatók között vajon milyen jogviszony is áll fenn? Erre a kérdésre adott választ a Kúria egy decemberi ítéletében.

Az alapvető kérdés

Biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már a Magyarországon lévő két nagy szolgáltató futárjaival, akik igen jól felismerhetőek világoskék, illetve magenta színű kabátjukról, illetve az ugyanilyen színű melegentartó dobozaikról. Megrendelőként ugyanakkor általában csak annyit látunk, hogy a szolgáltató honlapján vagy alkalmazásában megrendeljük az általunk kiválasztott étteremből a számunkra kívánatos fogást, majd szintén ugyanezen a platformon végig követjük a futár útját az étteremből házunkig, ahol is átvesszük a megrendelésünket. Ritkán gondolunk bele ugyanakkor abba, hogy ebben a folyamatban rajtunk kívül másik három szereplő vesz részt: a szolgáltató, aki platformot biztosított a megrendeléshez, az étterem, aki elkészítette azt, illetve a futár, aki kiszállította az ételt.

A megválaszolásra váró alapvető kérdés azonban az volt, hogy a szolgáltató és a futárok között vajon munkaviszony vagy megbízási jogviszony áll fenn? A köztük lévő jogviszony egyes elemei ugyanis inkább a munkaviszonyra jellemzőek, míg más elemei inkább a megbízási jogviszony sajátosságai. Munkajogi, munkavédelmi, illetve adózási szempontból pedig egyáltalán nem mindegy, hogy a két fél között valójában milyen jogviszony áll fenn.

Az elhatárolásról

A munkaviszony és megbízási jogviszony elhatárolásának problémája egyáltalán nem újkeletű, számtalan bírósági ítélet foglalkozott már a kérdéssel, illetve egy viszonylag stabil bírósági és munkaügyi hatósági joggyakorlat alakult már ki. Az újdonsága ennek az ügynek az, hogy az úgynevezett platform munkavégzés esetére kellett a már kialakult gyakorlatot alkalmazni.

A munkaviszony, illetve a megbízási jogviszony elhatárolása során a hatóságok, illetve a bíróságok különböző elsődleges, illetve másodlagos minősítő jegyek vizsgálatával állapítják meg azt, hogy a konkrét esetben milyen jogviszony áll fenn a felek között. Az elsődleges minősítő jegyeket általában hangsúlyosabban veszik figyelembe az eljárás során, azonban önmagában egy vagy több minősítő jegy sem sorolja be egyik, vagy másik jogviszony típusba a felek közti kapcsolatot. Tehát a minősítés mindig az eset összes körülményétől is függ.

Elsődleges minősítő jegynek számít például az, hogy a felek miként határozták meg az ellátandó feladatot, vagy az, hogy a munkavállaló a munkaviszonyban a munkavállaló személyesen vesz részt, munkáját személyesen látja el, míg megbízási jogviszonyokban a megbízott nem biztos, hogy maga végzi el a feladatot. Szintén elsődleges minősítő jegy, hogy a munkaviszonyban a felek szoros alá-fölérendeltségben állnak egymással, a munkavállaló betagozódik a munkáltató szervezeti egységeibe, míg megbízási jogviszony esetén a felekre a mellérendeltség a jellemző.

A másodlagos minősítő jegyek közé tartozik például az, hogy a munkát adó félnek mire terjed ki utasítási, ellenőrzési joga, ki határozza meg a munkaidő beosztását, a munkavégzés helyét, kinek az eszközeivel végzik a munkát, van-e írásbeli szerződés, valamint a munkáért rendszeres díjazás jár-e.

A konkrét ügy

A fent említett minősítő jegyek azonban csak támpontokat adnak a hatóságok, illetve bíróságok kezébe ahhoz, hogy egy-egy konkrét esetet megvizsgáljanak. A minősítő jegyekből ugyanis a következtetések levonása már az eljáró hatóságok, bíróságok feladata. Ennek során pedig igen eltérő következtetésekre lehet jutni.

Az ügyben felperesként szereplő futár az iránt nyújtott be keresetet, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy közte és a szolgáltató között munkaviszony állt fenn 2019. október 17. napja és 2020. január 15. napja között. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. A másodfokú bíróság azonban megállapította, hogy a felperes az említett időszakban heti 40 órás általános munkaidő figyelembevétel havi bruttó 161.000 forint alapbér mellett munkaviszonyban állt az alperesnél. Az ügy végül a Kúrián kötött ki, ahol a decemberben meghozott ítélettel adtak választ arra a kérdésre, hogy a felek között munkaviszony vagy megbízási jogviszony állt fenn.

A Kúria végül a jogerős másodfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, tehát álláspontja szerint a felek között nem állt fenn munkaviszony.  Megállapította, hogy a munkaviszony elsődleges minősítési jegyét jelentő alá- fölérendeltség fennálltát igazoló széles körű, a munkavégzés helyére, idejére, módjára is kiterjedő utasítási és az ezt biztosító ellenőrzési jog a perbeli esetben az alperes oldalán nem állt fenn.

Megállapította továbbá, hogy a felperes tevékenysége arra terjedt ki, hogy az alperessel szerződött éttermekből különböző termékeket szállított ki. Álláspontja szerint az, hogy az alperes körben felügyeli és meghatározza a futárok részére az egyedi feladatok teljesítésének a módját, például megköveteli bizonyos arculati elemek viselését még nem minősül olyan széleskörű utasításadási jognak, ami alapján a jogviszonyt munkaviszonynak lehet minősíteni. Sőt, még az a követelmény, hogy a vállalt aktív periódusban egyfajta rendelkezésre állást és 75 másodpercen belüli fuvarelfogadást várt el az alperes sem olyan fajta utasításadási jog, ami alapján munkaviszonyról beszélhetünk.

A fentieken túlmenően a Kúria álláspontja szerint a futár nem az alperes szervezetében munkát végezve látta el feladatait, a felek között nem volt hierarchikus kapcsolat, függőség. Az, hogy a feladatkiosztás a futárok esetében egy applikáción keresztül történt, önmagában az alá-fölé rendeltséget nem igazolja. A kiszállítás megtörténtének ellenőrzése pedig a díjazás alapjául szolgáló teljesítésigazolásához volt szükséges.

A Kúria rögzítette továbbá azt is, hogy a felperes maga osztotta be azt az időtartamot, amikor feladatokat kívánt ellátni; ezt senki nem ellenőrizte, és nem kérte számon. A díjazás formájának a jogviszony minősítése szempontjából a Kúria álláspontja szerint nincs döntő jelentősége. Így az a tény, hogy a díjazás részben óradíjat is tartalmazott, nem jelentheti azt, hogy mindez munkabérnek minősül. Mindezeken túlmenően pedig mivel a felperes a futár tevékenységet saját eszközeivel végezte, így a feladatok ellátáshoz feltétlenül szükséges erőforrásokat döntően nem az alperes biztosította.

Összefoglalás

Összefoglalva tehát a Kúria arra az álláspontra helyezkedett, hogy a platform munkavégzés keretében dolgozó futárok és a platformot üzemeltető szolgáltatók között nem munkaviszonyt, hanem megbízási jogviszony jön létre. Mindezek alapján tehát ezen futárok bizonyosan a jövőben is kiesnek a munkavállalókat védő jogszabályok hálójából, munkajogi, munkavédelmi és társadalombiztosítási szempontból is.